Népzenészek körében az „utolsó óraként” aposztrofálják a magyar népzene körül végbemenő kortárs folyamatokat, Bartók 1907-es megállapítására utalván, miszerint a népélethez kapcsolódó zenekultúra utolsó óráját, sőt inkább utolsó perceit éli. Az öreg mesterek, a népdalkincs tudói sorra elmennek, és nincs kinek továbbvinni a tradíciót, ami ma már nem apáról fiúra száll elsősorban. Az idő linearitását tekintve egyet kell értenünk ezzel az alarmírozó stratégiával: a néphagyomány valóban azonnali mentésre szorul – egész mozgalom épül az „utolsó órának” nevezett sürgető-ébresztő jelmondat köré (melynek reklámértéke tagadhatatlan): az eszmeileg a kilencvenes évek közepén megfogalmazódott, ténylegesen 1997-től induló program alázatos munkával monumentális népzenei gyűjtést eredményezett; népi előadások, bemutatások, sőt felmutatások tömkelegét soroltatta fel, a terjedelmes archivált anyagból pedig nagyközönség elé tárt egy 68 darabos CD-sorozatot, Új Pátria néven, Bartók és Kodály előtt tisztelegvén. Azonban ez a jóhiszemű jelmondat, miközben a bartóki „tiszta forrás” nosztalgiájával él, az értékek elmúlását siratja, nem számol az idő ciklikusságával (nevezzük így), nem feltétlenül veszi észre az újabb folklórhagyományozási folyamatok kialakulását – vagy még inkább: mereven elzárkózik azoktól, tagadván autenticitásukat, így létjogosultságukat is. Nem figyelhet fel jelentőségükre, mivel jobbára a múltba tekint, a paradicsomi állapotot idealizálja: előszeretettel hangoztatja, hogy a népdal örök, vészjóslóan figyelmezve ugyanakkor a nemzeti értékek hanyatlására, szertefoszlására a múló idővel – az elveszett paradicsom nosztalgiájában merítkezik meg újra és újra, ami kétségtelenül erőteljes kulturális stratégia az emlékeztetés folyamatában, a nemzeti összetartozás ideájának reprodukciójában.
Azonban ki döntheti el, hogy a mostban mi a hiteles folklórdefiníció, hogy elavult-e immár a régi? Ki döntheti el, hogy egy népdal meddig népdal, ki tudja megnevezni a mezsgyét, ahonnan városi folklórrá „deteriorálódik”, illetve autentikusnak számít-e az urbánus folklór? – és ha igen, vajon mely határig? Ha úgy tetszik, ki húzhatja meg a precíz, felelősségteljes határt a tradicionális népzene és urbánus folklór között definícióban? Hogy egyetlen példával szögezzem neki a kérdést a hitetlenkedőknek: a szászcsávási Mahala népzene-e vagy sem? Sokféle szempont ütközik mindennek eldöntésében, sokféle hang szól a vitában – és az antropológiai tekintet mindezt egymást kiegészítő momentumoknak látja egy kortárs jelenség megragadásában, mintsem egymásnak ellentmondó véleményekként, még ha zenészi körökben dúl is a belháború az értelmezésben eme témák mentén.
Amikor megfogalmazódott bennem, hogy bizonyos fokig kívülállóként (anélkül, hogy zenész lennék) népzenével is foglalkozzak – néprajzos/antropológus vagyok ugyan, de sosem volt kutatási orientációm errefelé, – elsősorban társadalmi folyamatok leírására gondoltam: hogyan hagyományozódik tovább az urbánus közegben, a modernizáció előrehaladtával a néphagyomány? Egyáltalán mit jelent ma a népi hagyomány? Bármennyire is furcsán hangzik, manapság nem lehet egyetlen etnikumra szorítkozni a „mentés” kapcsán – a magyar népdalt nem csak a magyar muzsikus viheti tovább, terjesztheti a közösségben, hanem idegenből jött remek zenészek is, akik valamiféle zenei transzhumansz jegyében járják a régiót, olykor akár félnomád életmódot is vállalván, hogy igazi öreg mesterektől tanulhassanak; ilyen értelemben fölösleges és értelmetlen nemzethatárokat felállítani: elmosódott immár a népdal mentési alakulatainak etnikai hovatartozása, a megbomlott háttérviszonyokban, részben urbanizálódott falusi közösségekben másfajta struktúrák érvényesülnek, más rendje van a hagyományozódásnak.
Miközben ezek a gondolatok lassacskán formát öltöttek bennem, elkezdtem figyelgetni magamat, emlékeimből kiderítendő, hogyan szüremkedett be a népzene az életembe. Amióta csak az eszemet tudom, énekeltünk a családban, közös kirándulásokon mi voltunk a nótafa, családilag: amint tavasszal felmelegedett az idő, hétvégente tábortűz körül énekeltünk komoly repertoárral, késő őszig is, kisgyerek korom óta; a szüleim rengeteg népdalt ismertek, és előszeretettel tanították is őket, nem csupán nekünk, gyerekeiknek, de mindenkinek, aki fogékony volt erre a tudásra. Ám sosem jártak célzottan gyűjteni, mivel nem voltak zenészek, az életvitelükbe az akkori rezsimben ez nem fér bele sem energetikailag, sem strukturálisan. Én magam később csupán szemlélődni jártam táncházba, a lendülete miatt, de sosem tudtam a széki csárdásnál bonyolultabb néptáncot (bánom, hogyne) – viszont mindezzel együtt belém ivódott a táncházak hangulata.
Manapság, amikor kimondhatjuk, divatja van a népzenének, a táncház-mozgalom sikerrel hívta fel a figyelmet a nemzeti hagyományok hanyatlására, az értékek elmúlására, lépten-nyomon táncházakba botlunk a metropoliszban is – a kommunista rezsimek bukása után a régióban különösen kiéleződött a gyökerek felé fordulás, amelynek a népdal, a néptánc jelentős pillérei. Már jó ideje foglalkoztat a gondolat, hogy olyan, a népzene körül zajló társadalmi jelenségekről írjak – pusztán érintőlegesen, és nem a teljesség igényét szem előtt tartva, ami sokkal koncentráltabb kutatást feltételezne, netán célzottan tudományos dolgozatban összefoglalva; hanem inkább figyelemfelkeltő céllal –, amelyekkel manapság találkozni, de mégsem emelik ki különösebben őket legalábbis az én látókörömbe került elemzések.
A népzene, a táncház újra virágkorát éli – ugyanakkor a népzenei motívumokon alapuló világzene is egyre szövevényesebb formákban jelentkezik, újabb és újabb zenei műfajokat meghódítva. Régen, még 2007-ben, az induló Chalga zenekar felkért, hogy bemutatkozó szövegeit megírjam, Sabir albumukat beharangozandó; írásuk közben fogalmazódott meg bennem, érdemes lenne egy kiterjesztett vizsgálódást tartani arra vonatkozólag, hogyan él meg a népzene urbánus feltételek között, milyen hatások érik a zenészt manapság – a zenekar ugyanis ezeket a hatásokat gyűjtötte össze deklaráltan zenéjében, persze egészen más módon reciklálta a hagyományt, mint ahogyan én most szándékozom bemutatni. Akkoriban már túl voltam jónéhány, tradicionális közegből jövő román cigány zenésszel való interjún is, így egyre árnyalódott bennem a kép a népzene és városi folklór, valamint a később egyre inkább világzenének nevezett konstrukció viszonyáról.
A Tempo blog ezért elsősorban a népzenei hagyományőrzés kortárs formáit tervezi vizsgálni, körüljárni. Nevének jelentése nem véletlenül kettős: egyrészt az ütemidőre utal, másrészt pedig az időre általános értelemben – az időre, amely nem pusztán lineáris. Amit a népzenei körökben baljós módon „utolsó órának” hívnak leginkább recensen, az nézetem szerint változás az idő tengelyén – mely változás ugyan nem elbagatellizálható. A népzenei közeg nem lehet ugyanaz a nagyvárosban, mint faluhelyen (akár egykor, akár ma), nem lehetséges a népzenét célzó „múzeumi létfeltételek” mesterséges megteremtése: a népzene továbbéltetésének, átmentésének új, rendkívül izgalmas kulturális stratégiái vannak urbánus közegben, adaptálódva a nagyvárosi életvitel feltételeihez. A tervezett zenei blog – mely a 2006 óta működő prae.hu művészeti portál szatellitblogja – a legnagyobb hangsúlyt a népzene (és nem pusztán a magyar népzene) és a (kortárs) társadalom viszonyának vizsgálatára kívánja fektetni, azokra a kölcsönhatásokra, egymásra rezdülésekre, amelyeket olykor csak a precíz figyelem tudatosít – a zenei elemzések és kritikák mellett. A többrovatos blog fő koncepciója szerint szövegekkel, dokumentarista fotósorozatokkal kísérelné meg a válaszadást – amennyiben létezik állandósult válasz a folyamatos változásban – a kérdésre, hogyan lehetséges a népzene továbbélése nagyvárosi közegben, urbánus helyszíneken, urbánus feltételek közt.
Hogyan lehetséges a népzene, a táncházélet továbbéltetése, felélesztése, továbbhagyományozása a metropoliszban? Hogyan mentődnek át népzenei motívumok, játékstílusok más, modern zenei műfajokba? Melyek azok a hatások, amelyek a népzenét (és a népzenészt) érik urbánus közegben – akár a magyarság, akár más etnikumok esetében? A népzenészeknek milyen stratégiáik vannak a tiszta forrás fellelésére manapság? Hogyan reagálnak egyfelől a népzenészek, másfelől a világzenészek az urbánus közeg kihívásaira zenéjükben, játékukban? Vagy adott esetben hogyan tagadják bizonyos népzenészek (a világzenészekkel való olykor vérre menő viták keretében akár) ennek a kölcsönhatásnak a meglétét; milyen stratégiáik vannak minderre úgy, hogy a zenei fellépések tere nagyban megváltozott az idők folyamán (a felbomló paraszti társadalom zenei színtereitől a modern urbánus közösségek zenei terei, pódiumai felé), a feltételek pedig ma is folyamatos változásban vannak (gondolok itt az ad hoc táncházakra, folkkocsmákra például a budapesti éjszakában, melyeket én pop-up táncházaknak nevezek)?
Egyszóval: hogyan tartunk ma tempót a népzenével? – ezen kérdések köré csoportosulna a Tempo blog tervezett tartalma, és nem titkoltan a népzene leágazásaival, bizonyos értelemben szétburjánzásával, elszövevényesedésével, a világzenével, az ethnojazzel is foglalkozna érintőlegesen: mindazzal, ami nyomokban népzenét tartalmaz. Szó lesz itt survivalról és revivalról; a népzenészek és világzenészek szempontjairól, azok egymásnak feszüléséről. A népzenészek-világzenészek vitáját például körkérdés-interjúban tervezem kibontani az érdeklődők előtt – a népzenei autenticitás körül alakuló vitát célozná a népzenészekkel, illetve világzenészekkel készülő miniinterjú-sorozat, mely a világzene és népzene viszonyát boncolgatná.
Egy másik tervezett nagy téma a táncházélet urbánus közegben való fenntarthatósága – érdekes jelenségekkel kell számolni itt, mint például a nagyvárosi báréletbe beszüremkedő táncház-sejtek, amelyek igen nagy látogatottságnak örvendenek azokban az esetekben is, ha nem egy-egy kultúrközpont szolgál helyszínül számukra (mint például a célzottan ezzel foglalkozó Fonó Budai Zeneház vagy a Marczibányi Téri Művelődési Központ), hanem egy modern romkocsma (a külföldi fiatalok által előszeretettel látogatott, a régebbi szerdai nap helyett immár hétfőnként megrendezendő Szimpla táncház például), vagy éjszakai csocsóterem, esetleg kocsma (az Erdőfű zenei társulás pop-up táncházai, illetve reguláris pénteki táncháza a Rácskertben). Mitől működhetnek ezek a pop-up táncházak? – a téma szociográfiai riportért kiált, amelyben több zenész és táncos is megszólaltatható, valamint dokumentarista fotósorozattal illusztrálható.
Fontosnak tartom az autentikus népzenei játékstílus áthagyományozódásának módozataival is foglalkozni tematikailag – az erdélyi mesterektől való tanulás elengedhetetlen fontosságú. A másik fluktuációs irány az anyaországban való muzsikálás: a fővárosban rendszeresen fellépő erdélyi népzenész-csoportokról tudósítanánk – ezek a találkozások nem csupán a népzenészeknek fontosak, de a táncház közönségének is, és itt ismét a nemzeti összetartozás ideájának újratermelésére mutatnék rá. Fontos a zenei „nomadizmus” másik nagy jelenségcsoportjáról szólni: a fiatal külföldi zenészek népzenetanulást célzó „vándorlásáról” – a zsenge korú, nyugatról, tengerentúlról érkező zenészek akár a hányattatott, bizonytalan életmódot vállalva tesznek fel egy lapra mindent azért, hogy magyarországi és erdélyi mesterektől tanulhassák el a játékstílust. Mindezek a témák izgalmasnak ígérkező riportokban, esszékben, interjúkban fejthetők ki.
Az Agóra rovat afféle szövegbazár lesz terveim szerint – ahol kint van minden cikk (kivételt képeznek ez alól az ajánlók). A Zenedoboz zenei elemzésekkel foglalkozik főként – zenei albumok ismertetésével, koncertek és CD-k kritikájával, zenei esszékkel. A Szieszta rovat interjúkat, véleményeket tömörít elsősorban – de élményszociológiai naplószövegeket is fesztiválos kalandokról, melyek nem titkoltan a lelkesedés felkeltését célozzák, akár képsorozatok, akár szövegek formájában. A Tánctár értelemszerűen a táncé: országos/regionális szintű táncházajánlók, pop-up táncházak gyorssávja ez akár. Az Időkép rovat pedig egy zenei programajánló, ami a táncházzenén kívül minden más érintett műfajt felölel, expanzív módon.
A Tempo blog tehát nem állít axiómákat, nem sterilizál, nem muzealizál – és főként nem közvetít népnemzeti fílinget; csupán felvillant egy másik szemszöget is, egy talán újszerű értelmezést, önként áll ki az arénába; rámutat a játékra – és közben megnevezi a játékteret; mindezt a globalizáció korában, nemzetállami törekvések közepette.