A Kelenföldi pályaudvaron egykor megrendezték a Brassói pályaudvart: a 2001-es Budapesti Őszi Fesztiválon mutatták be azt az izgalmas néptánc-happeninget, amely méltó módon elevenítette meg Erdély multikulturalitását, színpompás néphagyomány-forgatagát. Most Sándor Katalin dokumentarista fotósorozatával idéződik itt meg az esemény sodró hangulata, amelyben seregnyi zenész működött közre, a szóbeszéd szerint legalább hatvan, például az öreg Zerkula János bácsi feleségével, Fikó Regina nénivel Gyimesből, a Szászcsávási Zenekar a Küküllő-mentéről, vagy a Moldvából érkező Băcioiu-i Fanfárosok; valamint a Válaszút és az Ordasok néptáncegyüttes tagjai ropták – de „belecsellengtek” sokan mások is.

Emlékszem, az eseményre üggyel-bajjal lehetett jegyet kapni, mintha egy titkos társaság szertartására próbálnál bejutni anélkül, hogy beavatott lennél, nekem a fesztiválban dolgozó barátnőm vette meg jóelőre; és már pusztán ez a szerzési aktus is, mely úgymond belső embert igényelt, fellebbentette emlékezetemben gyerekkorom bizonyos történéseit – nagy készülődés volt bennem az esemény napjára várakozván. Mert Erdély nosztalgiája nem valamiféle ódon rurális romantika számomra, sokkal inkább harsogó honvágy bennem – bizonyos értelemben beavatott vagyok. Gyerekként számos lehetőségem nyílt a brassói pályaudvar nyüzsgését megtapasztalni – nem csak a brassói rokonlátogatások alkalmával, nem csak a tengerpartra menet, átutazván az állomáson, de olyankor is, amikor iskolásként, majd később gimnazistaként az országos magyar irodalmi olimpiászra vonatoztam sokadmagammal távoli, idegen helyekre, és itt kellett átszállnunk több órás várakozás után mondjuk a Brăilára tartó vonatra. Meghökkentő tapasztalatokra lehetett szert tenni egy ilyen nagy vasúti csomópontban már a puszta megfigyelés által is, más etnikumok szokásaira lehetett rácsodálkozni – engem szinte sokkolt egy ott kilesett élmény, amikor is a vonatra csoportosan várakozó román parasztok óvatoskodva tojást szedtek elő átalvetőjükből, feltörték, és nyersen elszürcsölgették: ilyent a környezetemben sosem láttam még. A brassói pályaudvar így egyet jelentett a tranzit-érzéssel – habár a kulturális átmenetiség érzése alapattitűd volt számomra mindig is, éppen a sokféle nációhoz tartozó ősök miatt: nincsen nemzet, melyben megnyugodhatok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez az általános erdélyi tranzit-érzés élesedett fel bennem az előadás megtekintésekor is. Diószegi László koreográfus-rendező ötlete zseniálisnak bizonyult, a néptánc-happening pedig mesterséges körülmények között létrejött revival-jelenséggé lett, egyetlen esemény által engedve bepillantást Erdély sokszínű néphagyományába. Magyar, székely, csángó, szász, avasi és moldvai román, zsidó, hucul, gagauz, cigány sodródik egymás mellé a váróteremben, mindenki teszi a dolgát, színesíti az állomás életét, még ha csak szalonnát fal, pálinkát kortyol is. De itt legtöbben táncolnak, vígan vannak – habár elvegyülve a bámészkodók népsége közt felfedezek az eseményhez tartozó ismerős szereplőket, a „brassóiságot” erősítvén, és eléggé elképedek, amikor a román kalauznak öltözött rádiós Keszthelyi Imre valóban tökéletes románsággal szólal meg: ce aveți să-mi dați? azaz, mit ajánlanak fel? – utalván a blattolás Romániában talán örök intézményére, mergi cu nașul, a keresztapával utazol; és rögvest előhúz inspirálólag egy lila Amo szappant, amiről azt hittem, huszonkét évvel a rendszerváltás után már csak nagymamám szekrényének mélyén fellelhető, dugi-tartalékként.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az igazi brassói pályaudvar persze nem éppen ilyen, ma már pláné nem; de azért mesésen elringatott bennünket a cifra néphagyomány-kavalkád, a számomra minden ízében ismerős erdélyi karnevália, olyannyira, hogy az emlékezetemben furamód átíródtak bizonyos dolgok, és a kijelzőn romániai állomások neveire emlékeztem vissza – azonban most, a képeket nézegetve, álmélkodva látom, hogy a pergő menetrendtábla csakis magyarországi vonatokat és útirányokat tartalmaz: az emlékezetem állította át azt a romániai tájra. Érdemes azonban elolvasni Babarczy Eszter lelkes élménybeszámolóját is az egykori eseményről, melyben az emlékezetnek még nincsen ideje torzítani – és amit azzal a helyesbítő megjegyzéssel ajánlok, hogy az általa emlegetett torockói hegy neve Székelykő, és nem Székelyszikla; s amelyben úgyszintén sok szereplő köszön vissza az itteni képekről – a történet pedig körbeér a csinos fotóslány emlegetésével: ugyanis a beszámoló éppen e képsorozat készítőjét éri tetten munka közben.

A néptánc-színház, amely a brechti teret maximálisan kihasználva nem csupán lenyűgöző, magával ragadó látványban részesítette a táncforgatagban fejüket kapkodó nézőket, de mintegy varázsütésre a brassói pályaudvar bámészkodó átutazóivá avanzsálta őket. Az erdélyiség pillanatnyi metaforájává lett, valamely csoda folytán, amely alkotó és befogadó interakciója révén jöhetett csak létre, egyszeri és megismételhetetlen módon, valamiféle káprázat jegyében – vagy még inkább egy időgép-metaforává, rámutatván, hogy tranzitban vagyunk. Mindig, mindenhol – mindannyian. Rám oly heurisztikus benyomást tett, olyannyira lenyűgözött, hogy szinte azonnali kreatív tevékenységre indított: az előadás hatására alkottam meg az Átjáróház irodalmi esteket – egy immár irodalmi happeninget, rendhagyó kortárs felolvasóest-sorozatot.