Van egy kis moldvai falu, amelynek majd’ minden férfilakosát volt alkalmam megismerni. Ugyanis a román cigány fanfárhagyományt továbbvivendő, jópár rezesbanda alakult a faluban, közülük a négy nagyobb muzsikuscsapattal úton-módon volt alkalmam együtt mulatni különféle romániai és magyarországi koncertek alkalmával. Retrospektív zenészinterjú-sorozatomat ennek a zenészfalunak a rangsorban második helyen álló bandájával folytatom: a 2006. augusztusában szintén a Sziget Fesztivál Roma Sátrában fellépő Fanfare Savale rezesbanda tagjait kérdezem zenéről, zenészéletről, a rendszerváltás utáni változásokról. Az interjú ugyancsak az Amaro Drom egykori roma lap megbízásából készült, viszont, miként a többi zenész-interjúim is, terjedelemben túlnőtte az újságot, így itt immár teljes szövegváltozatban adom közre a beszélgetést. Szót kell ejteni arról is, hogy habár időközben a Womex is képviselte a formációt a gyűjtőlapján virtuálisan, a banda ma már nem működik ebben a formájában: egykori menedzserük, Sánta Levente elmondása szerint 2012-től egyre ritkultak a fellépések, és 2015-ben volt az utolsó koncertjük Fanfare Savale néven – ám szülőfalujukban, valamint a tágabb régióban lakodalmakat, keresztelőket, különféle életeseményekhez tartozó ünnepeket ugyanúgy elmuzsikálnak, mint a nagyvilágba való kitekintésük előtt is: alázattal folytatják, amit eleik rájuk hagytak.

A Fanfare Savale tagjai ugyanabból az Isten háta mögötti, izolált román falucskából jöttek, ahonnan a világhírű Fanfare Ciocârlia zenészei is: a moldvai Zece Prăjini-ből, ahol mindenki – gyerektől felnőttig – játszik valami fúvós hangszeren. Nem először lépnek fel Magyarországon, a 2001-es Mediawave fesztivál, illetve a 2006-os januári A38 hajón adott koncert után most a Szigetre hívták meg őket vért pezsdíteni. Mert a Fanfare Savale olyan tüzes talpalávalót játszik, ami mifelénk ritkaságszámba megy; még a divatosabb, keleties (egyébként eredetileg szinkópás) manele-dallamokat is legalább allegróban fújják – mint akinek ördöge van.

Amikor interjúra kérem fel őket, a menedzser jelöl ki a tíz zenész közül két „szóvivőt”, Monel Trifant meg a fiatalabb generációt képviselő Bogdan Preda Strugurelt. A dicsőség két album és számtalan külföldi fellépés után sem szállt a fejükbe: szerénységgel beszélnek hivatásukról, talán eleinte kicsit szabódva is, mint aki attól tart, hogy szavakkal nem tudja elég jól kifejezni érzéseit. A banda történetéről kérdezem őket: – Hát nem mondta el a menedzser? – kérdik. De én az ő verziójukra vagyok kíváncsi. Koncert előtt kissé feszültebbek, de folytatom az interjút koncert után is – ekkor már sokkal inkább megnyílnak. A vége felé, amikor már úgy érzik, kifogytak a szavakból, előveszik a hangszerüket, és azzal toldják meg a mondanivalót, kisebb koncertet adván nekem: ez az ő igazi önkifejezésük.

Monel Trifan: Hát elsőre nem mi voltunk, még régen mások zenéltek ebben a bandában. Mások muzsikáltak, öregek – de aztán lecserélték a tagokat, s mi csak vagy három éve vagyunk a Fanfare Savaléban. Mert a név, az ugyanaz maradt. A többiek elöregedtek, megbetegedtek… ők sokkal idősebbek voltak. Mi, ahogy mondtam, három-négy éve vagyunk együtt ebben a felállásban. De az együttes maga vagy hétéves is megvan.

Mindannyian Zece Prăjini-ből valók? Netán rokonok?

M. T.: Mind, mind! Rokonok vagyunk, persze, hát úgy értve, hogy egy nagy család, komák, sógorok, unokatestvérek.

Tehát kijelenthető, a falujukban mindenki fanfaragiu, mindenki játszik valami rézfúvóson?

M. T.: Nálunk aztán mindenki, a mi falunkban a kisgyerektől kezdve az öregemberig, mindenki muzsikál, ilyen falu ez a Zece Prăjini! A gyerekek is, öt-hat éves koruktól, vagy hétévesen, ahogy lehet, már nekifognak a zenének, s kicsidenként, apróra megtanulják, hogy tizenkét évesen már ki tudjanak állni muzsikálni. Én baritonkürtön játszom, Strugurel pedig nagydobon és szaxofonon.

Van-e valami kapcsolódásuk a Fanfare Ciocârliával?

M. T.: Hát az úgy volt, hogy voltak a Zece Prăjini-i muzsikusok, s akkor jöttek a menedzserek, s kiválasztottak néhányat, és megalakult a Fanfare Ciocârlia, valahogy így volt. S akiket nem válogattak ki, azok megmaradtak ugyanúgy cigányzenésznek, ment tovább az élet. S akkor egyszer felbukkant Ernő (Bartha Ernő képzőművész), a mi mostani menedzserünk, egy évre rá, hogy megalakult a Fanfare Ciocârlia. Eljött hozzánk, s megcsinálta a Fanfare Savalét, tíz személyből. De létrejöttek a faluban más együttesek is, például a Fanfara Pantiru Costică (Fanfara Shukar), vagy ott van a Crăciun fanfárja, meg a Budmac fanfárja is. Van vagy öt együttes is nálunk a faluban, mindegyik tíz-tíz tagot számlál.

Van-e valamiféle átjárás a bandák között?

M. T.: Olyan volt, hogy valaki, aki a Fanfare Ciocârliában játszott, átjött hozzánk, de vissza már nem megy… van nálunk egy fiú, aki ott játszott, valami személyes problémája volt az ottani menedzserrel, s nem volt maradása a Fanfare Ciocârliában. S amikor elment onnan, nálunk, a mi együttesünkban tárt karokkal vártuk, hiszen nemcsak földink, de nagy tapasztalatra tett szert a másik együttesben, és ezt is szívesen láttuk. Így történt.

Mennyit vannak úton, és a család hogyan éli meg a távollétüket?

M. T.: Bizony az évnek legalább háromnegyed részében távol vagyunk az otthonunktól. Mostanra már megszoktuk. A család pedig nem szól semmit, nem is szólhat semmit, mert azért megyünk el otthonról, hogy pénzt keressünk… a megélhetésünkért vagyunk úton, a családunk megélhetéséért. Hogy is mondjam… nekünk ez a munkahelyünk. Persze, nehéz, de beleszoktunk, mert muszáj. Csináljuk, mert ezzel keressük meg a kenyerünket, és mindig ez lebeg előttünk.

Romániában is játszanak?

M. T.: Hát igen, igen, persze, játszunk Romániában is, esküvőkön, keresztelőkön, mindenféle zenés-táncos összejövetelen. De fesztiválokon is játszottunk, színpadokon is voltunk, például a legutóbbi békási fesztiválon. Békás egy szép kis város nálunk Moldvában, Neamţ megyében, egy gyönyörű kisváros a hegyek között, ott szerveztek egy fesztivált. Sok ország muzsikusai részt vettek azon, voltak Jugoszláviából (sic!), Magyarországról, Izraelből, Görögországból, mindenhonnan, rengeteg együttes volt jelen. De Bukarestben is muzsikáltunk, a német nagykövetségen, meghívtak minket oda is játszani június 21-én. Általában sikerünk van a bandával, mert moldvai tradicionális zenét játszunk, amit nagyon sokan kedvelnek…

Meg tudná mondani, mióta van hagyománya a rezesbandának a régiójukban?

M. T.: Nagyon, de nagyon sok éve tartja magát ez a hagyomány! Megvan vagy száz éve is, de lehet, hogy még több… talán több is. Ükapáról dédapára szállt a tudás, száz éve is ennek, generációról generációra szállt, mi az apáinktól tanultunk, az apáink az ő apáiktól. Mi visszük tovább a hagyományt, én megtanítom a gyermekemet, ő majd az ő gyermekét, és így tovább.

A gyerekeik is továbbviszik ezt, kötelezően?

M. T.: Nem kötelezően, de átöröklődik. Átöröklődik, igen, a vérünkben van a zenélés, a vérrel öröklődik. A gyerek nálunk otthon erre ébred, és mindig ezt látja, beleszületik ebbe a hagyományba, és ő is folytatja, amit tőlünk lát, tőlünk tanul. Ez a mi mesterségünk.

A fiatalok ugyanezt a zenét játsszák?

Bogdan Preda Strugurel: Hát az az igazság, hogy ezzel a mostani új zenével, az aktualitás zenéjével, ahogy mondják, valamiben változott a dolog, úgymond áteveznek más vizekre, többféle műfajt is játszanak…

Mondhatni manelizálódnak?

B. P. S.: Igen, igen. De azért a gyerekek is őrzik a hagyományt… csak ők már egy aktuálisabb zenét játszanak, egy divatosabb zenét, a manelét. Mi pedig azt játszunk, amit tőlünk kérnek. Pontosan.

Manelét is, ha arra van igény?

M. T.: Manelét is, dzsesszmuzsikát is, orientális zenét is, mindenfélét. De ha meghívnak valahova, elsősorban a saját zenei hagyományainkra alapozunk, a moldvai hagyományokra, ezekből építkezünk.

Ma például mit fognak játszani?

M. T.: Ma este moldvai népzenével kezdünk, Romániából, Moldvából, ezután orientális zene jön, aztán balkáni hagyományok, aztán manele, énekes darabok… sokféle zene van a programunkban, nemcsak egyféle stílus. Az elején mindig a saját hagyományainkat fújjuk, azt a zenét, amit csak nálunk Moldvában játszanak.

Mi volt a forradalom előtt, és mi van ma: a demokrácia évei hoztak-e új perspektívát a zenélés terén?

M. T.: Úgy, ahogy mondja, sok minden változott nálunkfelé, sok, nagyon sok változás esett, főleg nálunk, abban a kis faluban, Zece Prăjini-ben.

A forradalom előtt, a muzsikusok csak a lakodalmakban muzsikáltak, otthon nálunk, Romániában. Tudtuk, amit tudtunk, de csak egymást ismertük, tudtunk egyik a másikáról, de nem ismertük a Nyugatot, nem tudtunk Európáról, nem ismertük Európa nyugati felét, Magyarországtól Ausztria felé, s onnan tovább, nyugatra. Minderről nem tudtunk sokat.

Forradalom után minden megváltozott. A Fanfare Ciocârlia sok mindent megváltoztatott: kiszabadult a világba, szerte muzsikált, aztán mi következtünk, a Savale… minden megváltozott. Más lett az életvitel, azaz általában változott mindannyiunk mentalitása. Annak előtte elmaradottak voltunk, évekre elmaradtunk a többi országoktól, semmit sem tudtunk. Csak az országunkbelieket ismertük, csak azt, ami nálunk az országban volt, de nem voltak tévécsatornák, semmink sem volt. De a Ciocârliának köszönhetően, aki elsőként ment ki a világba, sok minden megváltozott nálunk Zece Prăjini-ben. Mert mára már szép házak épültek, az emberek autókat vettek, illendőbb az életvitelünk – a muzsikálás által az életünk élhetőbbé vált, könnyebbé. Most nagyon jó. Nagy a különbség ’90-hez, vagy a forradalom utáni évekhez képest… már arról a különbségről beszélek, amit én saját magamon keresztül tapasztalok. Most sokkal jobb Moldvában élni, mint annak előtte. És mindezt a zenélésnek köszönhetjük, mert a zene emelt fel minket ide.

Hozott-e valami újat a változás a zenei stílusba?

M. T.: Egyeseknek igen, másoknak nem. Sokan nem szeretik nálunk a manelét, mármint nálunk Romániában, legalábbis pillanatnyilag. Sokan nem szeretik a manelét, mert nálunk csak a cigányok játszanak manelét… a manelisták, ahogy Romániában hívják őket. Csak a cigányok játszanak manelét, a románok nem. Mi a bolgároktól, jugoszlávoktól, törököktől tanultuk el ezt a nagyon kellemes zenei stílust. Akárhol voltunk, fesztiválokon, bárhol, amikor a közönség meghallja a manelét, kész, robban! És ez nemcsak Romániában van így! De a régiek, az ósdi mentalitásúak nem szeretik a manelét.

És ön hányadán áll ezzel?

M. T.: Szép, nagyon szép zene a manele, én ha tehetem, csak azt hallgatom! És van ez a Guţa nálunk Romániában… Ő az orientális zene királya, nagyon szépen csinálja… Hallotta már, ismeri ezt a Guţát? Hatalmas király ő a zenében, a manele királya! És aztán ott van Adrian Copilu Minune (Adrian, a Csodagyerek), igen, ezek ketten királyok már Romániában. A manele-zenészek között. Úgy szeretjük mi is, nagyon, de nagyon, mi is játszunk manelét, ma is lesz elég, és egészen különösen hangzik ezekkel a hangszerekkel, amelyeken mi játszunk, majd meglátja!

Ahogy a forradalom után több pénzt kezdtek keresni, mint az emberek többsége a régióban, volt-e ebből konfliktusuk otthon, a falujukban? Szembesültek-e az emberi irigységgel?

M. T.: Voltak problémák, a jelen pillanatban is vannak. Akik nem muzsikálnak, azokkal van gond. A románokkal. Csak a románokkal, a cigányokkal sosem. Mi, cigányok egymás közt nagyon jól megvagyunk. Soha nincs bajunk egymással. De fajgyűlöletről sem beszélhetünk, nem, nem. Nálunk olyasmi sosem történt, mint Clejani-ban, ahol felgyújtották a zenészek házát, hangszereit. Az irigység csak arcról ismerszik meg, meglátszik, ha valaki fúj ránk, de nincs egyéb gyakorlata.

B. P. S.: A leggyakrabban a pénz miatt pattan ki az irigykedés. Például ha van házam, kocsim, lakásom a városban, mit tudom én, akkor a másik azt mondhatja, kész, ez már nem az az ember többé, aki tíz éve volt. Megváltoztatta a gazdagság.

M. T.: A zenével könnyebben lehet pénzt keresni, mint munkával. És otthon nálunk sok elmaradott ember van, hogy is mondjam, hogy jól értse, a románok többsége nálunk nagyon le van maradva, sok-sok évvel, még most is ökrösszekérrel járnak, olyannal, mint a ’40-es, ’50-es években. Ezért irigykednek. A cigányok sokkal jobban élnek, mint ők. S a szív irigysége megismerszik az ember arcán. Látszik, hogy irigység költözött a lelkükbe. De nem jutnak el a tettlegességig, soha nem fordult elő, hogy ilyesmit kellett volna elszenvedjünk, mint a clejani gyújtogatások. Nálunk ilyesmi nem történhet meg. Mi nagyon elismertek vagyunk az otthoni, a Zece Prăjini-i vezetőség által, a község vezető emberei és a tanács által, és a környező falvak lakói által is. Mert Zece Prăjini most már felemelkedett. Sokat reklámozták Romániában a mi falunkat. Ha valaki Zece Prăjini-ből való, az ma már bárhova megy, bárhova viszi a dolga, mindenhol megtisztelik, és tisztességesen, szépen kiszolgálják.

Na, milyen volt a közönség?

M. T.: Nagyszerű volt, a közönség egészen fantasztikus, nagyon a kedvünkre volt nekik játszani! Nagyszerű volt, misto, több kellett volna nekik, de sajnos, nem játszhattunk többet.

Szólna néhány szót a ma esti repertoárjukról?

M. T.: Igen, igen, igen… Hát az a rész, ahol táncoltunk, az egy moldvai szokás, nálunk, Moldvában ezt a táncot járjuk. Így táncolnak nálunk a hegyekben, mindenhol. Ez is a régi öregektől hagyományozódott ránk, nagyon specifikus moldvai tánc, ezt mindenkinek tudnia kell nálunk. És azokat a dalokat is az őseinktől örököltük, amelyek a táncot kísérik, természetesen. Ez volt a koncert első fele – a többi aztán a Ceauşescu-idők utáni, a ’90-es évek utáni zene, újdonság-zene, manele. Ahogy mondtam, a fiatalság ezt a mostani manele-divatot szereti. Látta, hogy meg voltak elégedve? Igazán kedvüket töltötték, ezzel a manelista zenével mármint.

Lát-e valami értékbeli különbséget a hagyományos népzene és a manele között?

M. T.: Hát sok minden megváltozott. Nagyon sok minden.

A hagyományos népzene lemaradt a maneléhez képest, amely az utóbbi években nagyon felszínre tört! Magas szinten!

Lemérhető a közönségen is, láthatta a ma esti közönségen is a különbséget a régies népzene és a manele között! Mert a manele nemcsak az aktualitás zenéje, de internacionális is, a hagyományos népzene azonban nemzeti, nem sokan ismerik. Hogy robbant a közönség a manelére! Ez a mostani fiatalok zenéje, a manelistáké, ahogy hívják őket. A legbejáratottabb zene. A hagyományos népzenét még nálunk Moldvában is csak az öregek szeretik, csak az aggastyánok. De a fiatalság már elfordult ettől. Hamarosan elfelejtődik, elvész. Csak mi visszük tovább ezt a zenét, mi muzsikusok, művészek nem felejtjük el.

Előbb azt mondta, hogy a muzsikálással jobban lehet keresni, mint munkával – de ahogy láttam, ez a muzsikálás igen nagy fizikai erőfeszítést igényel. Nem tartja munkának ezt?

M. T.: De, valahogy mégis munka, sok munka van benne, erősen kell fújnunk, mi a levegővel dolgozunk, abból hozunk létre valami szépet, a testünkből fújjuk ki! Az a dolgunk, hogy fújjunk. Én csak azt akartam mondani az előbbiekben, hogy nálunk, Romániában nem fizetik meg a munkát, ezért mondtam… És a zene több pénzt hoz, könnyebben. A zene nélküli munkával nem lehet keresni Romániában. Nálunk nincs megfizetve a munka. Én teszem azt, muzsikálok egy-másfél órát a színpadon, s kapok érte 100 eurót. Nálunk Romániában száz euró egy közepes fizetés… egy havi fizetés. Nekünk sokkal könnyebb, mert mi tudunk muzsikálni. A zene könnyedebbé teszi az életünket. Száz euró, az 3.500.000 lej (350 RON) Romániában, az egy jó közepes fizetés manapság nálunk, mert van, aki havonta csak 1.500.000 lejt (150 RON) keres. Nekünk egy közepes havi fizetés egy óra alatt bejön. Hát ezért… ezért is tartunk ki a zenélés mellett. Rengetegen ismernek Romániában is, már a mi rezesbandánkat, a Fanfare Savalét, s nagyon keresettek vagyunk; keresnek telefonon, mailen, s mindenféle címen, amelyen ma szokás. Eljönnek még haza hozzánk is… de ez mind saját muzsikálás, a menedzsereken kívüli… nem ők szervezik ezeket, hanem mi magunknak.

Cigányzenének nevezné, amit ma játszottak?

M. T.: Tisztán! Igen, igen, igen, cigányzene ez! Nem román! Romániai román-cigány muzsika, mert mi cigányok is Romániából valók vagyunk, ez a hazánk. Nagy különbség van a cigányzene és a román zene között, játékban is. Igen, tényleg! Mi a cigány zenét sokkal gyorsabban játsszuk, ahogy mondják, sebesebben.

Sebesség! Ez van a vérünkben, ehhez vagyunk hozzászokva, erre tanítottak. Mindig nagy sebességgel játssz! A sebesség nagyon fontos nekünk. Ha lassabban játszunk, már nem megy úgy, nem érezzük jól magunkat abban. Elunjuk, nézelődünk, másfele jár az eszünk…

Ez van! Egyszer Svájcban, egy rádióállomáson a riporter meg is kérdezte tőlünk, mi van az ujjunkon, hogy így fel tudunk gyorsulni. Van valami gyorsítószer rajta, aminek segítségével aztán rákapcsolunk rendesen? Azt mondta, hogy még sosem látott senkit, aki hangszeren olyan gyorsan tudott volna játszani, mint mi. Nagyon fürgék vagyunk, nagyon hevesen játszunk. Így szoktuk meg, így bizony! A táncokat is ugyanilyen sebességgel járjuk, gyorsabban, mint máshol. A románoknál is vannak gyorsabb táncok, főleg Romani környékén, a katolikusoknál. De kicsit ritkásabban járják, kicsit lassabban muzsikálnak az itteni románok, mint mi. És csak hagyományos zenét muzsikálnak, a fiatalságnak nem nagyon játszanak.

A csángóknál viszont nagyon gyorsan járják, ott aztán nem lazsálnak! Nálunkfelé Moldvában, Iaşi megyében, Iaşi környékén mindenki ilyen: szorgalmas népek laknak itt, jó gazdák, nagyon haladó szellemű emberek. És mi az ő lakodalmaikban játszunk. Vasárnapról vasárnapra. Szombaton és vasárnap sosem vagyunk otthon. Mi ott náluk tanultuk meg a sebességet, tőlük, a csángóktól. Nagyon szeretünk a csángóknál lakodalmat muzsikálni, már csak ezért is. Ott tanultuk meg ezt az erős sebességet. Az ember elkerül egy-egy ilyen lakodalomba, s kicsidenként, három-négy év alatt megtanulja a sebességet, aztán onnan már csak tökéletesítenie kell. Engem apám tíz-tizenegy éves koromtól erre tanított, de csak 34 éves koromban lettem kész. Sebesség! Ez a helyzet.