Vendégségbe megyünk a clejani lăutarokhoz. A falu Havasalföld Vlaşca régiójában található, a térkép szerint negyvenkét kilométerre Bukaresttől – gondolom, légvonalban, mert nemigen leljük, pedig immár másfél órája bolyongunk autóval a földúton, mely egy ritkás erdőn keresztül vezet. Jeges januári nap, ami ráadásul péntek 13-ára esik – észreveszem, hogy társaim a naptárt dugdossák előlem: talán attól tartanak, túlságosan vészjóslónak tartanám a mulatozást egy ilyen napon. De nem törődöm a babonával, lenyűgöz a clejani tarafhoz való kiutazás kalandja, ami igazi beavatásként kezdődik. Átvergődünk az erdőn, hamarosan megérkezünk a faluba, ahol őrszemként gyerekeket állítottak ki a fogadásunkra: minden kanyarban és útelágazásnál egy-egy kópé igazít el, ki tudja, mióta fagyoskodnak ott, ketten a kocsi mellett futnak – ilyen kísérettel érkezünk meg az utcába, ahol vendéglátónk, Gheorghe Anghel Caliu háza áll. A Taraf de Haïdouks prímása abban az utcában lakik, ahol a falu összes többi cigánymuzsikusa, és amelyet hivatalosan is Strada Lăutarilornak, a „lantosok” utcájának hívnak.
Már az ajtóban pálinkával és muzsikaszóval várnak. Még csak reggel tíz, de erős nap ígérkezik, amikor majd teásbögréből kell inni a pálinkát, gondolom. És nem csalódok. Nemcsak Caliu családja, de az egész szomszédság összefut a fogadásunkra, és egy idő után valahogy úgy intézzük, hogy beférjünk a házba is. Miután sorra bemutatják a családtagokat – a rokonsági viszonyokat képtelenség megjegyeznem, rengetegen egybegyűltek –, elkezdődik a rítus. Az asszonyok, lányok, gyerekek visszavonulnak a konyhába, a család feje kijelöli minden zenész helyét, felállítja a tarafot (a terminus egyszerűen muzsikusbandát jelent, arab eredetű szó, amely török közvetítéssel került be a román nyelvbe). A vendégeket az asztal köré ültetik, Dinu (Constantin Sandu), az öreg cimbalmos, aki „balladistának” (baladist) hívja magát, éppen befér a cimbalommal a tévé meg a fogas közé, örömkönnyek közepette megérkezik Cacurică (Dumitru Baicu), a Taraf de Haïdouks öreg énekese – és kezdetét veszi egy olyan nap, amelyet én a ráérős lakodalmi mulatságokhoz, vagy még inkább a népmesék heppiendjéhez hasonlítanék.
Clejani környékére a 19. század végétől telepedtek be a cigányok. Ekkor szabadították fel a környéken levő kolostorok cigány rabszolgáit, valamicske földet adván nekik, lehetővé téve így a letelepedésüket. Az önmagukat lăutaroknak nevező csoport tagjai, akik évszázadokra visszamenőleg szórakoztatással foglalkoztak, mai napig büszkék kasztbéli hozadékukra: olyan régi román balladákat (cântece bătrânești) és szerelmi dalokat (doine) éltetnek és hagyományoznak tovább generációról generációra, amelyek a legenda szerint még a jobbágysors ellen küzdő, hegyekben élő igazságosztó zsiványok dalai voltak. A Taraf de Haïdouks neve is innen ered: a zsiványok bandáját jelenti – kissé franciásítva.
A ’60-as években több mint száz muzsikus működött Clejani falu szomszédságában, és számos külföldi meg romániai etnomuzikológus írta doktorátusát az itteni taraf-jelenségből. De a Ceauşescu-éra által felállított kötelező (nemcsak) zenei értékrend a cigány muzsikusokat nagyon háttérbe szorította.
Ha nem lehetett cigányságról beszélni a kommunista Romániában, úgy cigányzenéről sem lehetett szó: a zenészek minden esetben csupán azt a zenei absztrakciót játszhatták el hivatalos fórumokon, amelyet a hivatalos struktúra színtiszta román népzeneként aposztrofált, amelyben nem volt egyetlen idegen eredetűnek vélt gyanús hajlítás sem.
A lăutarok, azaz tradicionális énekmondók akkoriban a régió szórakoztatását látták el, lakodalmakban, keresztelőkön, falusi mulatságokon zenéltek, hivatalos fórumokon nemigen. Minden mulatság bonyolult tradicionális forgatókönyv szerint épül fel, amelyet a taraf vezetőjének, a primásnak (primaş) betéve kellett tudni – és kell tudnia ma is. Mert a külföldi híres színpadokról hazatérve, a taraf muzsikusai a szülőföldjükön zenélnek, szinte kizárólag a hagyományos népi összejöveteleken – Románia nagyszínpadain nemigen van helyük. Caliuval beszélgetve kiderül, hogy számára az igazi megtiszteltetés nem a világhíres koncertterem színpada, hanem az, ha valaki a falujából a sok zenész közül éppen őt kéri fel, hogy a fia lakodalmát elmuzsikálja.
Ma már feleannyi lăutar sincs, mint egykor: az ifjúság inkább más foglalkozást választ, szerintük nem éri meg zenésznek lenni. Még akkor sem, ha előttük áll apáik pozitív példája, a Taraf de Haïdouks elsöprő világhíre. A tarafok majdnem mindig családi vállalkozásként működnek, és formailag igen képlékenyek: a nagycsaládból kikerül annyi zenész, hogy futja egy tradicionális együttesre. A családfő tudatosan úgy igyekszik kitanítani a fiait, hogy mindegyik másik hangszeren játsszon – az ugyan igaz, hogy Clejani-ban manapság mindenki több hangszeren játszik, így szükség esetén helyettesíthetők a bandatagok. A harmonikás, kinek neve egész ottlétünk alatt nem tudott kiderülni – eleinte azért, mert nem ivott eleget, aztán meg azért, mert több mint eleget ivott –, könnyekre fakad, és felpanaszolja nekünk, hogy az ő fia úgy döntött, autószerelő lesz.
A fiatalabb generáció Clejani-ban, ha zenész is, akkor manelista. A manele az urbánus folklór a mai Romániában, túlburjánzó keleties, arabos-törökös motívumokkal, balkáni cirádákkal, olykor indiai elhajlításokkal megtűzdelve – némely változatai igen kellemesek a fülnek, és különösen erotikusan táncolhatók. Bizonyos értelemben ez a műfaj a zene szólásának szabadsága a kommunista éra után – nem ritkán szövegbeli szabadossággal is jár. Azt hiszem, azért tudott robbanásszerűen elterjedni ma Romániában, mert egykor nagyon visszaszorították mindazt, amit ez a fajta zene képvisel: a román népdalkincstől elütő, idegen hangzású motívumokat, a másságot, az erotikát – a szabadságot általában.
Számos cigányzenész kimondottan cigányzenei műfajnak tartja a manelét. De a clejani lăutarok, akik nagyon büszkék arra, hogy ők a legrégibb román népdalkincs kizárólagos őrzői és továbbéltetői, nem tartják autentikusnak az urbánus folklórt, nem játszanak manelét soha, csak tradicionális dallamokat.
Legalábbis ezt mondják, amikor a nap folyamán, a harmadik-negyedik menüsor után, átadják a terepet a fiaiknak: ők nem tartózkodhatnak a szobában, amikor a fiatalabb generáció manelét játszik. Érdekes ez az elhatárolódás, mivel ugyanakkor büszkék arra, hogy gyermekeik a zenészhagyományt továbbviszik, még ha manelét játszanak is.
De mi akkor is remekül mulatunk, amikor az énekes mindössze nyolcéves, és olyan pöttöm, hogy a kanapé tetejére kell emelnünk, hogy kilátsszék a hastáncot táncoló gyereklányok közül. Teli torokból üvölti a manelét, jó két órán keresztül, betéve tudja a legmeredekebb szövegrészeket is.
A környékbeliek nem tartják munkának a lăutarok zenélését, mivel a munka a bibliai értelemben is fáradságos és áldozatos. A régióbeli román parasztok értékrendje nagyon különböző, számukra a zene inkább szórakozás, mintsem foglalkozás; lustának tartják a cigánymuzsikusokat, és azt sem nem nézik jó szemmel, hogy a muzsikusféle az egyik napról a másikra él. Mert a lăutarok nem fordítanak különösebb gondot a házuk tájékára, nem halmoznak fel javakat, egyszóval nem gondolnak a holnapi nappal. Ahogyan ezt a vendégséget terítik nekünk, azon is látom, hogy ha van valamijük, azonnal megosztják másokkal is. Temérdek finomság, ital jön egyre, három nap alatt sem tudnánk megenni, meginni. De igyekszünk.
Amíg ott vagyunk, nem derülhet ki, hogyan telik egy lăutar átlagos napja Clejani-ban: ez a nap mindannyiunk számára kiemelt periódus. Ünnep, amelyen mindenki teszi a dolgát: ők eljátsszák ugyanazt a szerepet, amelyet a lakodalmakban szoktak, szórakoztatnak – mi meg a vendégség leple alatt megfigyelünk, fejben jegyzetelünk.
Interjúkísérleteim rendre kudarcba fulladnak, a mondat közepén mindig rázendítenek egy új dalra – a zene az önkifejezésük. Mielőtt hazaindulnánk, Caliu és a nevenincs harmonikás végigvisznek minket a falujukon, megmutogatván a lăutarok számára fontos helyeket. Végigvezetnek a cigányok utcáján, megmutatják a templomot, a temetőt, ahol a nagy példakép, Nicolae Neacşu, a Taraf de Haïdouks néhai öreg prímása nyugszik. Aztán betessékelnek bennünket egy kis élelmiszerbódéba is. Caliu pedig külön kihangsúlyozza, hogy ez egy román emberé, aki román létére is annyira tiszteli és szereti őket, hogy hozomra is ad, és ráér félévenként kifizetni, ami igen nagy segítség számukra. Konfliktust érzek a háttérben, és rákérdezek a falu többségével való kapcsolatukra: csupán akkor tör elő valamiféle keserűség mindkettejükből, s egymás szavába vágva, izgatottan kiabálva panaszolják el, hogyan gyújtották fel irigyeik a hangszereikkel együtt azt a régi iskolaépületet, ahol régebben gyakoroltak, amikor már nem bírták elviselni a Taraf de Haïdouks nagyvilágbeli sikereit, s hogy a lăutarok jobban élnek, mint a többi környékbeli. A tettes kilétére sosem derült fény, mondják, az akta süllyesztőbe került: Romániában még mindig nem veszi komolyan senki a cigányok peres ügyeit.
Rom
Caliu és Dinu mesél.
Akarják látni a falut? Szívesen megmutatjuk, ha meg akarnák látogatni! A templomot… ha odaérnek, láthatják, van mellette egy rom. Évek óta így van. A templom mellett volt a régi iskola, ahol mi gyakoroltunk, de csak egy romhalmaz maradt a helyén. Leégett. A forradalom után felgyújtotta valaki… valakik… Felgyújtották, mert mi ott gyakoroltunk, a táncosaink is ott gyakoroltak, és ezzel pénzt kerestünk. Ezért felgyújtották a forradalom után, és úgy maradt, romnak, majd meglátják. De senkit sem kaptak el! Azt állították, hogy nem volt ott olyan nagy probléma… de még sérült is volt! Mi éjjel egykor hallottuk, hogy félreverik a harangot. De akkor már leégett, nem volt mit tenni, a hangszereink, amelyek ott voltak, a népviseletek, fellépőruhák, minden ott volt, minden elégett a tűzben, nem is tudom, milyen értékben égett ott el! Rebesgetik, hogy valami igazgató vagy tanár gyújtotta a tüzet, akarattal. Nem lehet tudni pontosan, de őt látták arrafelé utoljára, és nagyon részeg is volt. A barátaival ivott, akik a dombon túlról jöttek, s erősen berúgtak… Így kezdődött a demokrácia. S aztán már mit csináltunk volna, hogy dolgozzunk? Ilyen őrülettel kezdődött a demokrácia, az elején máris. A demokrácia csak abban segített az embereknek, hogy rosszat csináljanak!
Olykor egy-egy keresztelő alkalmával, amikor az asztalra teszik a baksist (borravalót), mert az asztalra teszik, lehet látni, hogy ezer euró is van ott. Muzsikálunk, teszik az asztalra a baksist. S akkor a románok látták, hogy jobban keresünk, mint ők, és egyre csípősebbek voltak velünk. Mert azt kellett látniuk, hogy a cigányok jobban keresnek.
De vannak ellenséges cigányok is, nemcsak románok. Pedig amikor mi visszajövünk a turnéról, mindig csinálunk egy nagy lakomát, s oda mindenkit meghívunk…
Volt máshol is ilyen eset, tudnak róla?
Volt, volt! Valakik felgyújtották a cigányok házait Bolentinben! (muzsikuscigány-falu Clejani környékén) S hogy miért? A diszkóban összevesztek, belekötöttek ott a cigányokba, s aztán verekedés lett belőle. Ölre mentek, s akkor elkezdték felgyújtogatni a bolentini cigányok házait is bosszúból. Verekedtek, s aztán miért ne csináljanak rosszat? S felgyújtották a cigányok házait! Ha már úgy alakult, miért lenne a cigányoknak több, mint nekik? Felgyújtották a házaikat, hogy a másiknak se legyen semmije! Csak hogy rosszat csináljanak valahogy a másiknak!
És a rendőrség nem védi meg a cigányok érdekeit?
Hát a rendőrség mit tehet, ha nem láttak semmit, mit látott a rendőrség? Hát látott valamit? Semmit sem tudtak tenni, s akkor menjek én, hogy megvédjem őket?
Clejani cigányok
Dinu mesél
Az egész falu cigány, vagy románok is laknak itt?
Nálunk mindenki lăutar, az egész falu, mármint a cigányok a faluban, csak lăutarok, muzsikusok! De a faluban vannak románok is, persze, nem cigányfalu Clejani. De jóban vagyunk egymással, és ezt a zenénknek köszönhetjük. Lakodalmakon, keresztelőkön, mindenféle ünnepeken muzsikálunk nekik, a hagyomány szerint, rendesen. Itt más szokások vannak – de vannak az urszárok, kokálárok, mindenféle egyéb cigányok, de itt nálunk csak lăutarok. Az urszárok kicsit távolabb laknak, kint a dombokon túl, és a khelderások is. Az nagyon más stílus. Itt aztán csak lăutarok vagyunk, kizárólag! Hát maguk is, ki után jöttek ide? Nem a lăutarok miatt? De aztán miért is mennének oda hozzájuk, mi van ott? Mi nem keveredünk a többiekkel, nem, senkivel! És akkor nincs miért belénk kötni. Mások ők nagyon, s maguk is csak a lăutarokhoz jöjjenek máskor is!
Böjt
Felszolgálják az ebédet, megjön Cacurică. Caliu megörül.
Megjött a mi Cacuricánk! De ő ma böjtöl, s nem tud enni! Szerdán és pénteken, így szokta meg kicsi gyerek korától!
Miért?
Így tanulta el a szüleitől, így volt szokva. Az egészségért, a férfias, jó erőnlétért, s aztán az Úristenért is, böjtölni kell!
Cacurică közbeszól.
Én úgy szoktam meg, kezicsókolom, s Isten hozta magukat jó egészségben! (Erre koccintunk rögtön.) Jó szerencsét! Adjon az Isten erőt, egészséget maguknak, mert az egészség mindennél fontosabb, de én ilyenkor, mikor böjtölök, csak babot, káposztát, ilyesmiket ehetek.
És amikor böjtöl, azért ihat alkoholt?
Igen, igen! Inni iszom! Alkoholt azért iszom, csak édességeket nem szabad enni, alkoholt lehet! Meg húst, húsféléket, na, túrót, tojást, ezeket nem ehetek. Krumplit eszem ilyenkor, krumpliételeket, egy jó csorbát, paszulyt…
És mióta tartja ezt a böjtöt?
1942 óta. Akkor halt meg az apám, ’42-ben. És az apai nagyanyám nem adott nekünk csak böjtös ételt, szerdán és pénteken. Egész életemben kitartottam emellett. Mert jó, ha ügyelsz az egészségedre, jó, ha odafigyelsz ilyesmikre, a saját életed miatt.
Megjegyzendő itt, hogy a faluban nemcsak az öreg szív „mezítlábas” Snagovot, amely a legelvetemültebb fajtájú cigaretta (talán nem is EU-kompatibilis), de a 8-9 éves gyerekektől kezdve mindenki.
A régi és új muzsikáról
Caliu és Dinu arról a zenéről beszél nekem, amit a lăutarok játszanak.
Ezek lakodalmi énekek?
Igen, pontosan! A balladákat a lakodalmakon játsszuk, amikor esznek. Azután jön a tánc, a különböző tánczenék. Egy óra ilyen, egy óra olyan, egy óra meseli (lakomazene), aztán egy óra joc (tánczene), egy óra instrumentális zene. De mindent lebeszélünk előre, bármely programot.
De mi, öregek még tradicionálisak vagyunk, de a mostani fiatalok már nem! Nem játszanak hagyományos zenét! De ezek a mostani fiatalok nem is tudnak aztán énekelni! Csak a manele! Ejsze maguk is manelét akarnak itt?
Nem, mi nem manelét akarunk maguktól, hacsak nem éppen manelét akarnak nekünk játszani…
Nem, nem, szó sincs róla, nem azért mondom! Nem azt akarom mondani. De aki eddig idejött hozzánk, az mind kikötötte, hogy ő aztán nem akar manelét hallani!
Igen, ismerjük a manelét, de nem, én nem teszem magam nevetségessé ilyesmivel, nem vagyok olyan, mint a fiam, aki ráállt a manelére. Hát miért is húznék én manelét, hát mi az? Eljátszok egy szerelmes dalt, dojnát, tánczenét… de hogy én nem megyek bele a manelébe, hogy azt játsszam, az biztos! Nem keveredek bele, mert az ilyesmi nem a mi műfajunk!
És a fiad manelét játszik?
Igen, ő játszik. Ez a manele valahogy divatosabb manapság. Nagy divatja van!
Miért van ez így, mit gondolsz?
Hát miért? Mert a fiatalság megváltozott a demokráciával, a forradalom után. Volt nekünk ez a demokráciánk, tudod…
Mit gondolsz, mi változott meg a forradalom után?
A harmonikás bekapcsolódik.
Sok minden változott, erősen! Mert már nem kell senkinek a népzene. Mert Romániában elkezdődtek ezek az orientális dallamok… a forradalom után jöttek ki, s jól lehet táncolni rájuk… úgy 15-20 éve van ez csak. Ceauşescu idején a palotákban muzsikáltak, a fehér asztal mellett, nagy vendégségnek… de most már csak ez az orientális stílus megy. De hamar elveszejtik ezt is! Hamar vége lesz ennek is. Azt nyilatkozták a televízióban, hogy ezt kiirtják Romániában, volt, nincs, végeznek vele egykettőre! Kész, vége! Úgy eltörlik, mintha nem is lett volna!
Megy ki a divatból?
Nem, még nem ment ki, de kinyilatkozták, hogy ki kell mennie!
De hát ki nyilatkozhatott ilyesmit?
A nagy zenészek! Hogy ne tehessék tönkre az autentikus zenét! Az autentikus zenét, mint Maria Ciobanu… Dragomiroiu… de a mai fiatalok már nem akarnak ilyesmit játszani. Más zenét akarnak, más zenét hallgatnak.
Caliu közbeszól.
De én kitartok! Én erőltetem a fiamat!
De hiába, Caliu, hiába, mert a fiad csak más zenét játszik!
De legalább muzsikus! Szégyen lenne rám, ha a fiam nem lenne muzsikus! Sokat törődtem vele, megtanult zenélni, köteleztem rá. Manelét is játszik, mert a fiataloknál ez a vonal megy. Ő azt szereti jobban. Ezt az új demokrácia hozta, mondom én! A tánczene manapság csak orientális, kizárólag.
Én nem mondom, az én időmben is volt manele, şaraiman şi şaraiman, ez manele szintén, igazi régi stílusú manele. Mindig arra törekszünk, hogy a fiainknak is átadjuk a zene szeretetét; de a fiatalok már nem csinálják, amit mi csináltunk, hogy három-négy napig húzzák alvás nélkül, egyvégtében egy lakodalomban, szombattól hétfőig, keddig!
Cacurică közbelép.
Na, megmondom én, kisasszonyka! A mai fiatalság már nem teszi rá a kezét a hegedűre, ilyesmire. Régen, a mi időnkben összegyűltünk a falu szélén, a legelőn, jött mindenki a hangszerével, s elkezdődött a haddelhadd! De manapság már nem teszi rá a kezét egyik se a hegedűre. Most, hogy ezt a keleti zenét a fejükbe vették! Bocsásson meg nekem, kezicsókolom, hogy így mondom!
A manelét?
Igen, ezt az újdonsült manelét. Mi elmuzsikáltunk a lakodalmakban, annak idején, olyan jó lakodalmakat ültünk a parasztokkal, ahogy kell… Amikor jöttek a cigányok, kész, állt a bál, gyűlt a népség! Mi így élünk, egyik a másiktól tanultunk. Én ’42-ben kezdtem el zenélni, amikor az apám meghalt. Megmaradt a cimbalma, és nekem akkor cimbalmosnak kellett tanulni. Neki már nem volt ideje, hogy kitanítson.
A cigányok vittek magukkal Bolentinbe, összegyűltünk a kocsmába, ott muzsikáltunk, muzsikáltunk egyre! S látták, hogy jó hangom van, és szeretem a népeket, akkor mindig vittek magukkal! De én mindig csak tradicionális dallamokat énekeltem! Most már nem úgy van a fiataloknál, egyema’, haljak meg, ha nem! Mi annak idején a zene iránti szeretetből tanultunk meg játszani, s nők helyett muzsikával álmodtunk!
De ezzel a demokráciával minden paralizálódott! 15 év bénultság, mi történik? Hogy lehet például tánczenét játszani egy lakodalomban, amikor az emberek esznek, hogy játszhatsz akkor orientális dallamokat?
Értjük egymást!
Ha például azt mondom, stárvárdéstájduj, ezt értik?
Dinu: 88.
Caliu: Miért? 42!
Stárvár! Négyszer, vigyázz! Egy pillanat… négyszer huszonkettő, mennyi az? Nem 88? Vagy 80! 86, na! Hát nálunk ez 88! De lehetséges ez, nem értem! Stárvár! Stárvárdéstájduj, hát ez az, ez 88 lesz biztosan!
De nem, mert 42!
Cacurică: De most minek beszélünk a matematikáról?
És ha azt mondom, pán sou sélá náj but lové, értik?
Hogyne, hogyne, 500 ezer nem pénz! Na, látja, ezt meg tudtam oldani! A másiknál egy kicsit túloztam, az igaz, de itt nem volt probléma! Kisasszonyka, maga igazán csodálatos!
Kölcsön
Mit csinálnak télen, vannak lakodalmak olyankor is?
Caliu megragadja az alkalmat, hogy kifejtse az elméletét.
Mindenféle mulatságok vannak, keresztelők, lakodalmak ritkásabban, nem úgy, mint nyáron például. Szabadidőnkben gyakorolunk, zenetanulmányokon dolgozunk, sokat dolgozunk olyankor is. Olyankor minden más munka el van végezve, csináltunk fát, van élelmiszer elegendő, minden megvan… és még kölcsön is adunk! Kölcsönkérünk, kölcsönadunk! Ha valaki lerobban, kölcsönkér! Az embernek olyan a természete, hogy kölcsönből él. De hát mit csinálnál a pénzzel, amit a turnéról vagy ilyen helyekről hazahozol? Befekteted ételbe, italba, veszel a gyereknek, hogy induljon jó alapokról, ruházkodsz. S ha, teszem azt, van 50.000 euród, mit csinálj vele? Autót vettem már!
Még mire költötök, minek van prioritása?
Sok italt, sok ételt veszünk! Mi, cigányok, muzsikusok, nagyon jól élünk, szerencsések vagyunk! De mi aztán nem teszünk félre semmit, nem spórolunk meg!
A pénz nem arra való, hogy félretegyed, a pénz arra való, hogy elköltsd! Mi így élünk! Ha nekem most nincs, van a barátomnak, segítjük egymást. Kölcsönkérünk és kölcsönadunk egymás közt.
Dinu közbeszól.
De csak egymás közt, mert az urszároktól mi nem kérünk! Ma kölcsönkértél 100 eurót, nem tudtad visszaadni egy hónapig, akkortól már 200 euróval tartozol, olyanok azok. Kértél egymilliót, nem adtad meg idejében, kétmilliót kell visszaadnod. Ha 10 milliót kértél, akkor 20 milliót kell megadnod egy hónapnyi késés után… És akkor mit végeztél? Az urszárok ilyen bizniszkedő cigányok. Árzsintárok! Más csoport! Csinálják az eszüket, de nagyon… a kokálárok is más csoport… azok a húst kajtatják! És mi megint mások vagyunk! De hát maguk miért minket kerestek fel? Mert maguk tisztelnek bennünket! És miért nem hozzájuk mentek? Mert ők semmit sem csinálnak! Csak a lăutarok híresek, mert ők tesznek valamit ezért! Más faj a lăutar, úgy, ahogy mondom! Mert sokféle faj van ilyen értelemben, lăutarok, lingurárok, khelderások, seprűsök. De csak a zenész cigányok híresek, mi nagy emberekkel dolgozunk együtt, a parlamentből, Iliescuval. A zenének köszönhető mindez… elvégre maguk is azért jöttek ide, hogy szórakoztassuk magukat, nemde? És azért is, persze, hogy népdalokat gyűjtsenek! Nálunk ez már csak így van, ha jön valaki idegen, az egyenesen hozzánk jön, a zenénkért meg a hangulatért!
A román boltos
Caliu és a harmonikás végigvezetnek a falun.
Ez egy maszek itt, nemrég nyitott meg, az én barátomé. Az én barátom a főnök. Egy vegyes élelmiszerboltot nyitott, nézzenek ide, mi minden van itt, és minden friss, felvágottak, minden. Nekünk ez azért is jó, mert közelebb van hozzánk, mint a másik bolt, c’est ça, avez de manger, avez de boire, avez des cigarettes, avez quelque chose du café, tous lá-bas, toutes les jours!
Et il est mon ami, n’est pas de séparatism, pas du fascism. Il est comme nous, comme un gitan! Il a dit, pourqoui, il n’est pas des différances, moi c’est le gitan, c’est le gadjo, comme ça, vous comprenez ça?
Caliu bizosra akar menni, ezért töredékes tudással franciául mondja el holland barátunknak, hogy ez a román férfi nem szeparatista, szerinte a cigány is ugyanolyan ember, mint a gádzsó.
Ő is itt született, együtt nőttünk fel, együtt gyerekeskedtünk, és örülünk nagyon ennek a boltnak, mert közel van, és a gyerekeket is el tudjuk küldeni ezért-azért. S a főnök felírja, mit visz a gyerek, s megegyezünk, hogy mikor fizetek, ez a hónap, ez a nap. Van egy listánk a boltban, s adja a nyugtát, mi meg adjuk a fizetséget. Akármennyit vihetsz, mi kell, hány kenyér, olaj, fokhagyma, csomag cigaretta, csokoládé a gyerekeknek? Amit csak akarsz, bármit vihetsz. Ő így segít. És aztán elég kifizetni, amikor megbeszélitek. De pontosnak kell lenni! Ő megbízik benned, akkor neked is pontosnak kell lenned. Ad egyszer, kétszer, de ha mindig késel, az nem jó… elvégre 200-700.000 lejekről van szó, érthető, nem! Ő megmondja nekem, mennyivel tartozom, én meg küldöm a gyereket a pénzzel, amikor a turnéról megjöttem. Ő megbízik bennem, azt mondja: a mesternek? – igen!
