Nem túlzás kijelenteni, hogy a világban manapság már mindenfelé teret hódító, Latin-Amerikából induló cumbia-láz a Los Orangutanes által tört be Magyarországra is néhány éve. A zenekar, mely egyre népesedő rajongótábort tud magáénak, csütörtökön, augusztus 22-én 20 órától ismét a Duna-parton, a Lánchíd pesti lábánál levő Pontoon teraszon koncertezik, pompázatos háttér-látvánnyal, táncra híva a közönséget. A Kelet-Közép-Európában egyedinek számító, tíztagú cumbia zenekar 2016 decemberében debütált Budapesten – az együttest többek közt az Anselmo Crew, az Irie Maffia, a Besh o droM, a Ladánybene 27, a Zuboly, és a Manaky magyar, perui és uruguayi zenészei alkotják, és olykor latin-amerikai vendégművészek is fellépnek velük. Repertoárjuk összeállítása mögött komoly zenetörténeti, zeneantropológiai kutatás áll: a Los Orangutanes nem pusztán elszórakoztat, de dalaival felvázolja a cumbia történetének elmúlt 200 évét, bemutatja a műfajt ért hatásokat, a különböző régiók, országok, társadalmi rétegek cumbia-változatait is.

Tavaly novemberben a zenekarnak már alkalma nyílt felvezetni a cumbia fejlődésének zenei ívét a Müpában – erre az alkalomra a zenekar vezetője, Élő Márton, aki több évet töltött a műfaj kutatásával, egy tömör szöveges áttekintést is írt, felvázolván a cumbia történetének legfontosabb állomásait, melyet a szóban forgó zenei blokkok alatt kivetítettek, az éppen felhangzó ritmusok, dallamok történeti hátterét illusztrálandó. Álljon itt most ez a szerkesztett vendégszöveg a cumbia műfajának értőbb megismerése végett.

A cumbia eredetéről a mai napig folyik a vita a kolumbiai zenetudósok között: egyesek kizárólag az amerikai őslakosok temetési rituáléjából eredeztetik, míg mások az afrikai gyökereket tartják hangsúlyosabbaknak. Abban viszont biztosan megegyeznek, hogy a cumbia Kolumbia észak-keleti vidékéről, a Magdalena folyó torkolatvidékéről származik, ahol a 16. század óta él egymás mellett a helyi őslakos és az afrikai közösség.

A kolumbiai Cartagena már a 16. századtól egész Dél-Amerika legnagyobb rabszolgakereskedő kikötőjeként működött. Az ide beáramló sok millió afrikai közül számosnak sikerült megszöknie: ők alapították meg az első fallal körülvett, úgymond szabad városokat, a Palenquéket. Ezekben a városokban éltek tovább az afrikai hagyományok, melyek leginkább szájról szájra terjedő, dalokká fogalmazott történetek voltak az adott etnikai csoport származásáról, afrikai gyökereiről. A rítus részeként a mesélő égő gyertyát tartva feje fölött énekelte történetét, melyet a közösség ütős hangszerekkel kisért. A dobok és ütős hangszerek (maracas, guachas, tambora, llamador, tambor alegre) ezekből a ritulákból származnak. Ezzel párhuzamosan létezett az őslakos kogi indiánok temetési rituáléja, amely egy furulyákra épülő, monoton, transzállapotot előidéző, többórás szertartás volt – e két zenei világ és ünnepi rítus képezi a cumbia zene gyökereit.

Míg a cumbia ősi fajtája indián furulyákra, az őslakosok gaitáira és afrikai dobokra épült, a 20. század első felére a Kolumbia karibi vidékén egy teljesen eltérő hangzás lett meghatározó – a műfajban új hangszerek jelentek meg: a guacharaca és a harmonika. Előbbi egy pálmatörzsből készült, érdes felületű hangszer, amelyen drótvillával játszanak – eredetileg a tairona indiánok hangszere volt, mellyel a guacharaca (vagy chachalaca) madár (magyarán: vöröstorkú erdeityúk) hangját imitálták. A legenda szerint valamikor a 19. század végén egy Argentínába tartó német teherhajó, ami jókora rakomány tangóharmonikát szállított, elsüllyedt a Magdaléna folyó torkolatánál, és a víz partra mosta a szállítmányt: a helyi halászok pedig összegyűjtötték a több tucatnyi hangszer, elkezdtek játszani rajtuk, és a harmonika így gyorsan kedvelt hangszere lett a vidéknek. Megszületett a vallenato, mely a tradicionális cumbiákkal ellentétben inkább a helyi közösségek aktuális híreit énekelte meg faluról falura.

A '30-as évektől kezdve a világot elkapta a jazz-mánia, és ez Kolumbiában is hatással volt a zenei életre. A cumbia és műfaji rokonai (porro, vallenato, merengue) ez idáig a feketék, a munkásosztály, a szegények lenézett műfajai voltak, melyeket a felsőbb társadalmi rétegek egyáltalán nem fogadtak be. Mindez gyökeresen megváltozott, amikor olyan muzsikusok és zeneszerzők, mint például Lucho Bermúdez, José Barros vagy Pacho Galan ötvözni kezdték az amerikai big band jazz hangzását és hangszerelési stílusát a kolumbiai-karibi ritmusokkal, dallamokkal. A Santa Marta és Cartagena környékén kialakult big band cumbia hamarosan futótűzként terjedt el először Kolumbiában, majd egész Dél-Amerikában, az '50-es évekre ez lett Kolumbia meghatározó zenei stílusa. Lucho Bermúdez immár nemzetközi sztárként utazott Argentínába lemezt készíteni, majd Kubába a karib-kolumbiai zenét népszerűsíteni: a lemezfelvételeknek köszönhetően a cumbia ez egész világon elterjedt.

Habár a cumbia nagy hatást gyakorolt egész Latin-Amerikára, nem felejthetjük ki a történeti felsorolásból a Kolumbiát ért külső hatásokat sem, melyek sokszor keverednek, és egy-egy dalon belül is váltakoznak. A legnagyobb hatást a kolumbiai zenére a kubai rumba, a chachacha, de legfőképpen a salsa gyakorolta – a szintén erős afrikai gyökerek tették népszerűvé eleinte főként a fekete lakosság körében: innen lett mára a világ salsa-fővárosa a kolumbiai Cali.

A '60-as években már javában tombolt a cumbia-láz egész Latin-Amerikában, Argentínától Mexikóig – de Peru sem volt kivétel, ahol az amazóniai őslakosok körében hamar népszerűvé lett a műfaj. Ezzel egy időben jelentek meg az amerikai olajkitermelő cégek is az Amazonas őserdeiben: az iparosodás urbanizációt hozott magával, az olajkitermelő telepek környékén városok alakultak ki, melyek ismét igen érdekes kulturális fúziót eredményeztek. Az amerikai munkások magukkal hozták a beatkorszak, később pedig a surf rock és pszichedelikus rock meghatározó elemeit; Beach Boys és Jimmy Hendrix lemezeket, elektromos gitárokat, Farfisa orgonákat. A helyi indiánok ezt a két különböző hatást ötvözték és alkották meg a pszichedelikus amazóniai cumbia-mutációt, a chichát, ami hamarosan a limai szegénynegyedek közkedvelt zenéje lett.

Napjainkra a cumbia és különféle mutációi Latin-Amerika egyik legnépszerűbb műfaját képezik: mára már mindenki hozzátett egy kicsit saját kultúrájából, ezerféle verziója, leágazása van; keveredik mindenféle más stílusokkal a reggae-től a popon át egészen a metálig, de létezik mulatós, gengszter-, hipszter-, elektro-, tradicionális és dub-verzió is. Továbbra is jellemzően a szegényebb rétegek, gettók kedvelt műfaja világszerte.

A zenekar tagjai:

Tabeira Iván – ének
Alex Torres – ének, gitár
Élő Márton – harsona
Krecsmáry Zsolt – dob
Árkosi Szabolcs – ének, tangóharmonika, charango
Meggyes Ádám – trombita
Pásztor Ákos – szaxofon, fuvola
Bognár Szabolcs – billentyűk
Herr Attila – basszusgitár
Szarvas Dávid – ütőhangszerek

Helyszín: Pontoon, Antall József rakpart 1., Budapest 1051